Ültem a HÉV-en, úgy 35 percnyi zötykölődés várt rám Budapestig. Mindenkin maszk volt, többnyire a szájat és az orrot is eltakaró, csak a szemek látszottak. A velem szemben helyet foglaló, középkorú férfi szemei bölcsességet sugalltak, ugyanakkor olyan szomorúság volt bennük, hogy összeszorult a szívem.

Vajon milyen élete lehet? Szeret valakit? Vajon őt szereti valaki? Boldog? Egy férfi akkor igazán boldog, ha érzi, hogy szükség van rá. Akkor, ha elismerik férfiasságát, illetve azokat az erőfeszítéseket, amelyeket másokért tesz.

Bizalom, szeretet, tisztelet – ezekre van igazán szüksége egy férfinak. Vajon ezt az urat tisztelik eléggé? Bízhat azokban, akik körülveszik? Sok-sok kérdést akartam neki feltenni, mert egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem. Az volt a szerencsém, hogy ő ebből nem vett észre semmit. Ellenkező esetben minimum nyomulósnak hitt volna, vagy őrültnek.

Minden férfinak szüksége van egy olyan háttérre, amely lehetővé teszi számára, hogy önmaga lehessen, hogy hibázhasson, hogy azt tegye, amit a legjobban szeretne, és ebben támogatják is. Olyan hely ez, ami nem feltétlenül fizikai megtestesülés, lehet, hogy csak egy erő, ami körülveszi őt, és megengedi, hogy olykor, csak úgy kiengedjen, meglazítsa a nadrágján az övet, és csak létezzen. Itt pihenhet, senki nem kényszeríti semmire, itt végre otthon lehet. Ez a hely – persze átvitt értelemben – lehet egy nő, aki mindezt lehetővé teszi a férfi számára.

A társ biztosítja a férfi számára azt a tudatot, hogy ő a legjobb abban, amit csinál, megadja számára azt, amire a férfinak szüksége van ahhoz, hogy az önbecsülése normális szinten maradhasson, és az önértékelése ne csússzon negatív tartományba.

A velem szemben ülő férfi továbbra is csak maga elé nézett, nem volt a tekintetében semmi felemelő. Annyira szerettem volna tudni, miért ilyen szomorú. Lehet, hogy nem egy történés miatt, hanem az egész élete haladt egy rossz irányba. Lehet, hogy minden szerep, amiben teljesítenie kell, csak egy mókuskerékben halad, nem pedig előre, ahogy annak kéne. Lehet, hogy nem érzi, hogy valaki megbecsüli, cselekedetei hiábavalók. Nem érezhet senki iránt valódi elkötelezettséget, szenvedélyt, nincs elegendő önbizalma, nem elég kitartó.

Ki tudja, talán csalódott, összetört, és most örül, hogy mindezt egy maszk mögé rejtheti. Nincs a kapcsolatában állandóság, nem számíthat a nyugalom érzésére. Nincs az életében egyensúly.

Igen ám, de ehhez az egyensúlyhoz nagyon fontos, hogy mi magunk meg tudjunk újulni, napról-napra tudjunk változni, alkalmazkodni. ez nem egyszerű dolog, és talán ennek a férfinak is nehezen megy már. Talán megtört benne valami, ami fiatalon még ott volt, aminek köszönhette, hogy voltak álmai. Lehet, hogy ezek az álmok már szelídültek, tán egészen el is tűntek. Berozsdásodtak az érzelmei, és megszűnt benne a vágyódás. A helyén üresség maradt. Nincs már benne törekvés, hogy elérje, amit vagy akit kíván, csak beletörődés. Ez van a szemében is: szomorú beletörődés.

Egyszer csak felállt, és elindult az ajtó irányába. Óvatosan kapaszkodott, a mozdulatai rutinszerűek voltak. Talán egyszer ő volt valaki kősziklája, a férfi, akire valaki vágyott, akit valaki akart. De ebből mára nem maradt semmi. Nincs rá szükség többé, és ebbe a felismerésbe belerokkant a lelke.

Egy férfi akkor kiegyensúlyozott, ha bízhat önmagában, ha tudja, hogy mások értékelik, és önmagát is pozitívan láthatja. Ha ez a férfi így érezne, a szeme ragyogott volna, magabiztosság áradt volna belőle, és a tekintete tiszta, átütő lett volna. Ám ő egyedül volt néhány felkavaró gondolattal… magányos volt, összetört és kiábrándult.

A sajnálat nem jó szó arra, amit éreztem iránta, de valahogy mégis szánakoztam, szerettem volna, ha egy csapásra megváltozna minden az életében, ha leszáll. De ehelyett velem történt valami, amikor én leszálltam, magammal cipeltem és velem is maradt a tekintete.

Kovács-Hain Zsuzsa