Egy házasság elején általában minden egyszerűnek tűnik. Van egy férfi, van egy nő, és van az érzés, hogy ketten majd mindent megoldanak. Aztán telnek az évek, megszületnek a gyerekek, jönnek a közös döntések, a hétköznapok, a pénzügyi kérdések, a költözés, a nevelési elvek, és egyszer csak feltűnik valaki, aki ugyan nem él veletek egy fedél alatt, mégis meglepően nagy hatással van arra, hogyan működtök együtt. Az anyós.
Persze nem minden anyós akar irányítani, és nem minden kéretlen tanács mögött rossz szándék van. Egy édesanya sokszor egyszerűen nehezen engedi el azt a szerepet, amelyben évtizedeken keresztül fontos része volt a fia életének. Ő volt az, akihez a fia fordult, ha problémája volt, aki ismerte a szokásait, segített a döntéseiben, és aki sokáig természetes módon érezhette úgy, hogy beleszólása van az életébe. Aztán megjelenik egy másik nő, aki immár a férfi társa, felesége, gyermekeinek anyja, és a családi rendszer óhatatlanul megváltozik.
Ezt a változást nem mindenki éli meg könnyen. Az anyai szeretet mellett megjelenhet a féltés, a kontroll iránti igény vagy akár az a kimondatlan félelem is, hogy a fia már nem úgy tartozik hozzá, mint korábban. Ez sokszor apró mondatokban jelenik meg. „Én ezt azért másképp csinálnám.” „Biztos, hogy így kell nevelni a gyereket?” „Nem gondolod, hogy túl sokat dolgozik?” „Mi annak idején ezt sokkal egyszerűbben megoldottuk.” Egy-egy ilyen megjegyzés önmagában talán nem jelent semmit. Ha azonban rendszeresen visszatér, és az anyai vélemény lassan elkezdi meghatározni a házaspár döntéseit, akkor már nem egyszerű családi véleménykülönbségről van szó.
Ilyenkor a férfi könnyen két tűz közé kerül. Az egyik oldalon ott van az édesanyja, akit szeret, akinek sokat köszönhet, és akit nem akar megbántani. A másik oldalon pedig ott van a felesége, akivel közös életet választott. A helyzetet tovább nehezíti, hogy egyikük sem feltétlenül akarja kimondani, mi történik valójában. A feleség egy idő után azt érzi, hogy neki kell versenyeznie az anyóssal. A férj pedig azt érzi, hogy minden konfliktusban választania kell közöttük. Pedig valójában nem erről kellene szólnia. Egy házasságban nem az a férfi feladata, hogy bíró legyen a felesége és az anyja között. Nem kell eldöntenie, hogy éppen melyiküknek van igaza, és nem kell minden alkalommal igazságot szolgáltatnia. A fontos kérdés sokkal egyszerűbb: ki hozza meg a döntéseket a házasságban? Ha ketten vagytok benne, akkor a válasz is kettőtökben van. A szülők véleménye lehet értékes, a tapasztalatuk lehet fontos, a segítségük pedig sokszor felbecsülhetetlen. De a ti életetekről végső soron nektek kell dönteni.
Ehhez pedig a férfinak kell megtanulnia határt húzni. Ez nem tiszteletlenség, és nem azt jelenti, hogy hátat fordít az édesanyjának. Éppen ellenkezőleg: egy felnőtt férfi képes úgy szeretni az anyját, hogy közben már nem neki akar megfelelni minden döntésében. Képes azt mondani: „Anya, értem, hogy te ezt másképp csinálnád, de mi ezt most így döntöttük el.” Vagy azt: „Köszönöm, hogy segíteni szeretnél, de ezt most szeretnénk mi ketten megoldani.” Ezek nem támadó mondatok. Egyszerűen kijelölik azt a határt, amelyre egy egészséges családi kapcsolatnak is szüksége van. Talán még fontosabb, hogy a férfi ne a feleségére bízza ezt a konfliktust. Könnyű azt mondani, hogy „akkor mondd meg neki te”, de ezzel tulajdonképpen magára hagyja a feleségét egy olyan helyzetben, amelyet elsősorban neki kellene kezelnie. Ha az édesanyja lép át egy határt, azt neki kell tudnia jelezni. Nem azért, mert a felesége nem lenne képes rá, hanem azért, mert így világossá válik: nem a feleség akarja elszakítani a fiát az anyjától, hanem a férfi vállalja a saját döntéseit és a saját házasságát.
A feleségnek ugyanis nem az anyósa ellen kell harcolnia. Nem kell bizonyítania, hogy ő fontosabb. Nem kell megnyernie egy soha ki nem mondott versenyt. Az anya és a feleség két teljesen különböző szerepet tölt be egy férfi életében. Az egyik az édesanyja, a másik a társa. Egyik kapcsolatnak sem kell elpusztítania a másikat. A valódi probléma inkább akkor kezdődik, amikor a férfi nem válik le érzelmileg annyira, amennyire egy önálló felnőtt élethez szükséges. A leválás azonban nem azt jelenti, hogy kevésbé szereti az édesanyját, ritkábban beszél vele, vagy kizárja a család életéből. Azt jelenti, hogy már nem az anyai jóváhagyás határozza meg a döntéseit. Nem az a legfontosabb szempont, hogy mit fog szólni hozzá az anyja, hanem az, hogy ő és a felesége mit tartanak helyesnek a saját életükben.
És talán ez az a pont, ahol egy férfinak igazán férjként kell viselkednie. Nem azzal, hogy hangosabb lesz, nem azzal, hogy ultimátumokat ad, és nem is azzal, hogy minden helyzetben automatikusan a feleségének ad igazat. Hanem azzal, hogy vállalja a saját döntéseit, kiáll a házassága mellett, és képes szeretettel, de határozottan megmondani a saját családjának, hol húzódik a határ.
Mert a feleség általában nem azt várja, hogy a férje minden vitában ellene forduljon az anyjának. Azt szeretné érezni, hogy van egy közös szövetségük. Hogy amikor nehéz helyzet adódik, nem marad egyedül. Hogy a férje nem közvetítőként áll közéjük, hanem társként mellette áll. Lehet, hogy nem ért vele mindenben egyet, lehet, hogy néha az anyjának is igaza van, de ettől még világos számára, hogy a házasságuk az a kapcsolat, amelyben közösen hozzák meg a saját életüket érintő döntéseket.
Az anyós tehát nem feltétlenül ellenség, és nem is kell azzá tenni. Lehet szerető nagymama, lehet fontos családtag, lehet olyan ember, akire számítani lehet. A cél nem az, hogy eltűnjön az életetekből. A cél az, hogy megtalálja benne a saját helyét. Egy jól működő családban lehet közel lenni egymáshoz anélkül, hogy mindenki beleszólna mindenbe. Lehet segítséget elfogadni anélkül, hogy irányítást adnátok érte cserébe. Lehet szeretni a szülőket úgy, hogy közben nem ők hozzák meg a döntéseket.
A házasság pedig valahol pontosan erről szól. Arról, hogy amikor két ember egymást választja, létrehoz egy új egységet. Ez nem törli ki a múltat, nem teszi jelentéktelenné a szülőket, de új sorrendet teremt. És ezt a sorrendet nem mindig könnyű elfogadni. Ha tehát egyszer azt veszed észre, hogy már nem csak ketten vagytok a házasságodban, ne az legyen az első kérdésed, hogy „Hogyan szorítsuk ki innen az anyámat?”. Inkább azt kérdezd meg magadtól: „Én megtettem-e mindent azért, hogy a feleségemmel mi ketten legyünk a saját életünk középpontjában?”
Mert végül nem az a dolgod, hogy válassz az édesanyád és a feleséged között.
Az a dolgod, hogy felnőtt férfiként mindkettőjüknek megtaláld a helyét az életedben.
Ligeti Anna
Egy házasság elején általában minden egyszerűnek tűnik. Van egy férfi, van egy nő, és van az érzés, hogy ketten majd mindent megoldanak. Aztán telnek az évek, megszületnek a gyerekek, jönnek a közös döntések, a hétköznapok, a pénzügyi kérdések, a költözés, a nevelési elvek, és egyszer csak feltűnik valaki, aki ugyan nem él veletek egy fedél alatt, mégis meglepően nagy hatással van arra, hogyan működtök együtt. Az anyós.
Persze nem minden anyós akar irányítani, és nem minden kéretlen tanács mögött rossz szándék van. Egy édesanya sokszor egyszerűen nehezen engedi el azt a szerepet, amelyben évtizedeken keresztül fontos része volt a fia életének. Ő volt az, akihez a fia fordult, ha problémája volt, aki ismerte a szokásait, segített a döntéseiben, és aki sokáig természetes módon érezhette úgy, hogy beleszólása van az életébe. Aztán megjelenik egy másik nő, aki immár a férfi társa, felesége, gyermekeinek anyja, és a családi rendszer óhatatlanul megváltozik.
Ezt a változást nem mindenki éli meg könnyen. Az anyai szeretet mellett megjelenhet a féltés, a kontroll iránti igény vagy akár az a kimondatlan félelem is, hogy a fia már nem úgy tartozik hozzá, mint korábban. Ez sokszor apró mondatokban jelenik meg. „Én ezt azért másképp csinálnám.” „Biztos, hogy így kell nevelni a gyereket?” „Nem gondolod, hogy túl sokat dolgozik?” „Mi annak idején ezt sokkal egyszerűbben megoldottuk.” Egy-egy ilyen megjegyzés önmagában talán nem jelent semmit. Ha azonban rendszeresen visszatér, és az anyai vélemény lassan elkezdi meghatározni a házaspár döntéseit, akkor már nem egyszerű családi véleménykülönbségről van szó.
Ilyenkor a férfi könnyen két tűz közé kerül. Az egyik oldalon ott van az édesanyja, akit szeret, akinek sokat köszönhet, és akit nem akar megbántani. A másik oldalon pedig ott van a felesége, akivel közös életet választott. A helyzetet tovább nehezíti, hogy egyikük sem feltétlenül akarja kimondani, mi történik valójában. A feleség egy idő után azt érzi, hogy neki kell versenyeznie az anyóssal. A férj pedig azt érzi, hogy minden konfliktusban választania kell közöttük. Pedig valójában nem erről kellene szólnia. Egy házasságban nem az a férfi feladata, hogy bíró legyen a felesége és az anyja között. Nem kell eldöntenie, hogy éppen melyiküknek van igaza, és nem kell minden alkalommal igazságot szolgáltatnia. A fontos kérdés sokkal egyszerűbb: ki hozza meg a döntéseket a házasságban? Ha ketten vagytok benne, akkor a válasz is kettőtökben van. A szülők véleménye lehet értékes, a tapasztalatuk lehet fontos, a segítségük pedig sokszor felbecsülhetetlen. De a ti életetekről végső soron nektek kell dönteni.
Ehhez pedig a férfinak kell megtanulnia határt húzni. Ez nem tiszteletlenség, és nem azt jelenti, hogy hátat fordít az édesanyjának. Éppen ellenkezőleg: egy felnőtt férfi képes úgy szeretni az anyját, hogy közben már nem neki akar megfelelni minden döntésében. Képes azt mondani: „Anya, értem, hogy te ezt másképp csinálnád, de mi ezt most így döntöttük el.” Vagy azt: „Köszönöm, hogy segíteni szeretnél, de ezt most szeretnénk mi ketten megoldani.” Ezek nem támadó mondatok. Egyszerűen kijelölik azt a határt, amelyre egy egészséges családi kapcsolatnak is szüksége van. Talán még fontosabb, hogy a férfi ne a feleségére bízza ezt a konfliktust. Könnyű azt mondani, hogy „akkor mondd meg neki te”, de ezzel tulajdonképpen magára hagyja a feleségét egy olyan helyzetben, amelyet elsősorban neki kellene kezelnie. Ha az édesanyja lép át egy határt, azt neki kell tudnia jelezni. Nem azért, mert a felesége nem lenne képes rá, hanem azért, mert így világossá válik: nem a feleség akarja elszakítani a fiát az anyjától, hanem a férfi vállalja a saját döntéseit és a saját házasságát.
A feleségnek ugyanis nem az anyósa ellen kell harcolnia. Nem kell bizonyítania, hogy ő fontosabb. Nem kell megnyernie egy soha ki nem mondott versenyt. Az anya és a feleség két teljesen különböző szerepet tölt be egy férfi életében. Az egyik az édesanyja, a másik a társa. Egyik kapcsolatnak sem kell elpusztítania a másikat. A valódi probléma inkább akkor kezdődik, amikor a férfi nem válik le érzelmileg annyira, amennyire egy önálló felnőtt élethez szükséges. A leválás azonban nem azt jelenti, hogy kevésbé szereti az édesanyját, ritkábban beszél vele, vagy kizárja a család életéből. Azt jelenti, hogy már nem az anyai jóváhagyás határozza meg a döntéseit. Nem az a legfontosabb szempont, hogy mit fog szólni hozzá az anyja, hanem az, hogy ő és a felesége mit tartanak helyesnek a saját életükben.
És talán ez az a pont, ahol egy férfinak igazán férjként kell viselkednie. Nem azzal, hogy hangosabb lesz, nem azzal, hogy ultimátumokat ad, és nem is azzal, hogy minden helyzetben automatikusan a feleségének ad igazat. Hanem azzal, hogy vállalja a saját döntéseit, kiáll a házassága mellett, és képes szeretettel, de határozottan megmondani a saját családjának, hol húzódik a határ.
Mert a feleség általában nem azt várja, hogy a férje minden vitában ellene forduljon az anyjának. Azt szeretné érezni, hogy van egy közös szövetségük. Hogy amikor nehéz helyzet adódik, nem marad egyedül. Hogy a férje nem közvetítőként áll közéjük, hanem társként mellette áll. Lehet, hogy nem ért vele mindenben egyet, lehet, hogy néha az anyjának is igaza van, de ettől még világos számára, hogy a házasságuk az a kapcsolat, amelyben közösen hozzák meg a saját életüket érintő döntéseket.
Az anyós tehát nem feltétlenül ellenség, és nem is kell azzá tenni. Lehet szerető nagymama, lehet fontos családtag, lehet olyan ember, akire számítani lehet. A cél nem az, hogy eltűnjön az életetekből. A cél az, hogy megtalálja benne a saját helyét. Egy jól működő családban lehet közel lenni egymáshoz anélkül, hogy mindenki beleszólna mindenbe. Lehet segítséget elfogadni anélkül, hogy irányítást adnátok érte cserébe. Lehet szeretni a szülőket úgy, hogy közben nem ők hozzák meg a döntéseket.
A házasság pedig valahol pontosan erről szól. Arról, hogy amikor két ember egymást választja, létrehoz egy új egységet. Ez nem törli ki a múltat, nem teszi jelentéktelenné a szülőket, de új sorrendet teremt. És ezt a sorrendet nem mindig könnyű elfogadni. Ha tehát egyszer azt veszed észre, hogy már nem csak ketten vagytok a házasságodban, ne az legyen az első kérdésed, hogy „Hogyan szorítsuk ki innen az anyámat?”. Inkább azt kérdezd meg magadtól: „Én megtettem-e mindent azért, hogy a feleségemmel mi ketten legyünk a saját életünk középpontjában?”
Mert végül nem az a dolgod, hogy válassz az édesanyád és a feleséged között.
Az a dolgod, hogy felnőtt férfiként mindkettőjüknek megtaláld a helyét az életedben.
Ligeti Anna
Egy házasság elején általában minden egyszerűnek tűnik. Van egy férfi, van egy nő, és van az érzés, hogy ketten majd mindent megoldanak. Aztán telnek az évek, megszületnek a gyerekek, jönnek a közös döntések, a hétköznapok, a pénzügyi kérdések, a költözés, a nevelési elvek, és egyszer csak feltűnik valaki, aki ugyan nem él veletek egy fedél alatt, mégis meglepően nagy hatással van arra, hogyan működtök együtt. Az anyós.
Persze nem minden anyós akar irányítani, és nem minden kéretlen tanács mögött rossz szándék van. Egy édesanya sokszor egyszerűen nehezen engedi el azt a szerepet, amelyben évtizedeken keresztül fontos része volt a fia életének. Ő volt az, akihez a fia fordult, ha problémája volt, aki ismerte a szokásait, segített a döntéseiben, és aki sokáig természetes módon érezhette úgy, hogy beleszólása van az életébe. Aztán megjelenik egy másik nő, aki immár a férfi társa, felesége, gyermekeinek anyja, és a családi rendszer óhatatlanul megváltozik.
Ezt a változást nem mindenki éli meg könnyen. Az anyai szeretet mellett megjelenhet a féltés, a kontroll iránti igény vagy akár az a kimondatlan félelem is, hogy a fia már nem úgy tartozik hozzá, mint korábban. Ez sokszor apró mondatokban jelenik meg. „Én ezt azért másképp csinálnám.” „Biztos, hogy így kell nevelni a gyereket?” „Nem gondolod, hogy túl sokat dolgozik?” „Mi annak idején ezt sokkal egyszerűbben megoldottuk.” Egy-egy ilyen megjegyzés önmagában talán nem jelent semmit. Ha azonban rendszeresen visszatér, és az anyai vélemény lassan elkezdi meghatározni a házaspár döntéseit, akkor már nem egyszerű családi véleménykülönbségről van szó.
Ilyenkor a férfi könnyen két tűz közé kerül. Az egyik oldalon ott van az édesanyja, akit szeret, akinek sokat köszönhet, és akit nem akar megbántani. A másik oldalon pedig ott van a felesége, akivel közös életet választott. A helyzetet tovább nehezíti, hogy egyikük sem feltétlenül akarja kimondani, mi történik valójában. A feleség egy idő után azt érzi, hogy neki kell versenyeznie az anyóssal. A férj pedig azt érzi, hogy minden konfliktusban választania kell közöttük. Pedig valójában nem erről kellene szólnia. Egy házasságban nem az a férfi feladata, hogy bíró legyen a felesége és az anyja között. Nem kell eldöntenie, hogy éppen melyiküknek van igaza, és nem kell minden alkalommal igazságot szolgáltatnia. A fontos kérdés sokkal egyszerűbb: ki hozza meg a döntéseket a házasságban? Ha ketten vagytok benne, akkor a válasz is kettőtökben van. A szülők véleménye lehet értékes, a tapasztalatuk lehet fontos, a segítségük pedig sokszor felbecsülhetetlen. De a ti életetekről végső soron nektek kell dönteni.
Ehhez pedig a férfinak kell megtanulnia határt húzni. Ez nem tiszteletlenség, és nem azt jelenti, hogy hátat fordít az édesanyjának. Éppen ellenkezőleg: egy felnőtt férfi képes úgy szeretni az anyját, hogy közben már nem neki akar megfelelni minden döntésében. Képes azt mondani: „Anya, értem, hogy te ezt másképp csinálnád, de mi ezt most így döntöttük el.” Vagy azt: „Köszönöm, hogy segíteni szeretnél, de ezt most szeretnénk mi ketten megoldani.” Ezek nem támadó mondatok. Egyszerűen kijelölik azt a határt, amelyre egy egészséges családi kapcsolatnak is szüksége van. Talán még fontosabb, hogy a férfi ne a feleségére bízza ezt a konfliktust. Könnyű azt mondani, hogy „akkor mondd meg neki te”, de ezzel tulajdonképpen magára hagyja a feleségét egy olyan helyzetben, amelyet elsősorban neki kellene kezelnie. Ha az édesanyja lép át egy határt, azt neki kell tudnia jelezni. Nem azért, mert a felesége nem lenne képes rá, hanem azért, mert így világossá válik: nem a feleség akarja elszakítani a fiát az anyjától, hanem a férfi vállalja a saját döntéseit és a saját házasságát.
A feleségnek ugyanis nem az anyósa ellen kell harcolnia. Nem kell bizonyítania, hogy ő fontosabb. Nem kell megnyernie egy soha ki nem mondott versenyt. Az anya és a feleség két teljesen különböző szerepet tölt be egy férfi életében. Az egyik az édesanyja, a másik a társa. Egyik kapcsolatnak sem kell elpusztítania a másikat. A valódi probléma inkább akkor kezdődik, amikor a férfi nem válik le érzelmileg annyira, amennyire egy önálló felnőtt élethez szükséges. A leválás azonban nem azt jelenti, hogy kevésbé szereti az édesanyját, ritkábban beszél vele, vagy kizárja a család életéből. Azt jelenti, hogy már nem az anyai jóváhagyás határozza meg a döntéseit. Nem az a legfontosabb szempont, hogy mit fog szólni hozzá az anyja, hanem az, hogy ő és a felesége mit tartanak helyesnek a saját életükben.
És talán ez az a pont, ahol egy férfinak igazán férjként kell viselkednie. Nem azzal, hogy hangosabb lesz, nem azzal, hogy ultimátumokat ad, és nem is azzal, hogy minden helyzetben automatikusan a feleségének ad igazat. Hanem azzal, hogy vállalja a saját döntéseit, kiáll a házassága mellett, és képes szeretettel, de határozottan megmondani a saját családjának, hol húzódik a határ.
Mert a feleség általában nem azt várja, hogy a férje minden vitában ellene forduljon az anyjának. Azt szeretné érezni, hogy van egy közös szövetségük. Hogy amikor nehéz helyzet adódik, nem marad egyedül. Hogy a férje nem közvetítőként áll közéjük, hanem társként mellette áll. Lehet, hogy nem ért vele mindenben egyet, lehet, hogy néha az anyjának is igaza van, de ettől még világos számára, hogy a házasságuk az a kapcsolat, amelyben közösen hozzák meg a saját életüket érintő döntéseket.
Az anyós tehát nem feltétlenül ellenség, és nem is kell azzá tenni. Lehet szerető nagymama, lehet fontos családtag, lehet olyan ember, akire számítani lehet. A cél nem az, hogy eltűnjön az életetekből. A cél az, hogy megtalálja benne a saját helyét. Egy jól működő családban lehet közel lenni egymáshoz anélkül, hogy mindenki beleszólna mindenbe. Lehet segítséget elfogadni anélkül, hogy irányítást adnátok érte cserébe. Lehet szeretni a szülőket úgy, hogy közben nem ők hozzák meg a döntéseket.
A házasság pedig valahol pontosan erről szól. Arról, hogy amikor két ember egymást választja, létrehoz egy új egységet. Ez nem törli ki a múltat, nem teszi jelentéktelenné a szülőket, de új sorrendet teremt. És ezt a sorrendet nem mindig könnyű elfogadni. Ha tehát egyszer azt veszed észre, hogy már nem csak ketten vagytok a házasságodban, ne az legyen az első kérdésed, hogy „Hogyan szorítsuk ki innen az anyámat?”. Inkább azt kérdezd meg magadtól: „Én megtettem-e mindent azért, hogy a feleségemmel mi ketten legyünk a saját életünk középpontjában?”
Mert végül nem az a dolgod, hogy válassz az édesanyád és a feleséged között.
Az a dolgod, hogy felnőtt férfiként mindkettőjüknek megtaláld a helyét az életedben.
Ligeti Anna
Az Online Urológiai Rendelés egy olyan fórum, ahol, anonimitásod megőrizve, bátran kérdezhetsz urológus szakértőinktől.
Az A-FÉRFI weboldalt a Richter Gedeon Nyrt. üzemelteti. A portál szerkesztését és karbantartását a HealthLinePR-Med Kommunikációs Ügynökség végzi a Richter Gedeon Nyrt. megbízásából.
Portál üzemeltetője
Richter Gedeon Nyrt.
Székhely: 1103 Budapest, Gyömrői út 19-21.
Cg.: 01-10-040944 (Cégbíróság: Fővárosi Bíróság)
Adószám: 10484878-2-44
Portál szerkesztője, karbantartója
HealthLinePR-Med Kommunikációs Ügynökség
Székhely: 1037 Budapest, Montevideo utca 7.
Email: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Főszerkesztő: Örkényi Gabriella
Szerkesztőségi főmunkatárs: Kovács –Hain Zsuzsanna
Munkatársak:
Balogh Ferenc, Dr. Jármi Hilda, Földi Miklós,
Frank Róbert, Haris Éva, Molnár Miklós, Serbán Richárd,
Szarvas Zoltán, Tóth Anna, Vémi Zoltán
Kapcsolat:
Richter Gedeon Nyrt. – kapcsolatért kattintson
Hatóság: OGYÉI
A weboldal urológiai szakmai tartalmát lektorálta: Dr. Lőrincz László urológus szakorvos
Képek forrása: 123RF Hungary, Freepik Company
Amennyiben egy gyógyszerrel kapcsolatban mellékhatást vagy minőségi reklamációt szeretne bejelenteni, a következő lehetőségek bármelyikén megteheti:
Tel: +36 1 505 7032
Vagy az alábbi felületen:
https://www.gedeonrichter.com//hu-hu/kapcsolat
illetve a következő e-mail-címek bármelyikén:
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.