Egy családban általában apa és anya is felelős a gyermek neveléséért. Ketten döntenek az őt érintő kérdésekben, ketten terelgetik a kicsit a közös értékek útján. A személyiségének alakulása mindkét szülőn múlik még akkor is, ha úgy döntenek, nem együtt folytatják az életüket.

„Egy felbomlott családban minden sokkal bonyolultabb. Az én szüleim is elváltak, amikor én ötéves voltam, az öcsém pedig három – meséli Emma. Anyu és apu nem szerették már egymást, de mindketten mindent megtettek azért, hogy mi jól érezzük magunkat és szeretetben nevelkedjünk. Anyu sosem tiltotta meg, hogy apunál legyünk, nem volt láthatás vagy ilyesmi. Akkor mentünk, amikor csak akartunk.

Sokat tanultunk anyutól. Én azt, hogy hogyan szeressek igazán, és hogyan tegyem magam igazán szerethetővé. Az öcsém azt tanulta anyutól, hogy a férfi minden esetben legyen férfi, és álljon ki a családért, önmagáért.

Hogy mit tanultunk aputól? Az együtt töltött idő mindig csodálatos volt. Ő nagyon vicces volt, ugyanakkor voltak felénk elvárásai. Mindig tanított minket az élet dolgaira. Tőle tanultunk meg olyasmiket, amik az életünkben segítségünkre vannak. Tudom, hogy banálisan hangzik, de mindent elmesélt nekünk arról, hogy hogyan működnek a bankok, hogyan keresnek az emberek pénzt, és mit lehet azzal csinálni. Segített, hogy megtanuljunk önállóan bevásárolni például. Az öcsémnek ő volt a példaképe, én pedig tudtam, hogy ilyen férjet szeretnék majd, ha nagy leszek.”

Az a család, ahol a szülők külön élnek, kissé hátrányból indul a gyerekek előtti példamutatásban, hiszen sokszor nem egységes a szülők álláspontja. Ahol azonban mindenben egyetértenek a gyerekeket illetően, könnyebben alakítanak ki a gyermekekben olyan biztonságérzetet, ami védőhálóként működik. Az apa feladata az, hogy példát mutasson, milyen az igazi férfi. Ez a lánygyermeknek és a fiúnak is fontos kép, amit egész életében őriz és magával visz.

„Az én családom nagyon összetartó – meséli Debi. Apukám észrevétlenül tanította a bátyámat, hogyan legyen olyan férfi, akit önmagáért szeretnek a nők. Mindig előzékeny volt anyuval és velem is. Sokszor hozott nekem és anyunak is virágot. Mindig megpuszilta anyut, amikor elment otthonról. Ez természetes volt a családunkban. Az érintés, az ölelés sosem volt tabu. A bátyám felnézett rá, és lassan-lassan olyan férfivá érett, aki mellett biztonság volt, szeretet.”

Az apa felelőssége igen nagy, hiszen az, hogy hogyan bánik az édesanyával, visszajelzést ad a gyerekeknek arról, hogy milyen egy házasság, milyen egy kapcsolat. Ezeket a viselkedési mintákat viszi magával a gyermek. Ha ez a minta nem jó, a gyermek rossz mintát visz tovább, és azt veszi elő, amikor hasonló élethelyzetbe kerül. Ha azonban ez a minta pozitív, a gyermeknek minden esélye megvan az értékes, minden igényt kielégítő párkapcsolatra.

Ehhez a kulcs az önbecsülés. A gyermek – ha helyes az önbecsülése – tisztában van a saját erősségeivel, értékeivel és azzal is, hogy mit várhat el a párjától. Ha az apa tudat alatt is képes a példamutatásra, mindig jelen van a család életében, tisztában van a legapróbb történésekkel is és a tettei a bizonyítékai ennek.

Az apa tanít. Tanít otthon, tanít az utcán és más nyilvános helyeken. Tanítja a saját tapasztalásait és az élet adta leckéket is. Az apa mindig az erős (mindenki apukájánál erősebb) és lehet rá számítani.

Komáromi Csenge