Mindegyikünkkel megtörténhet. Azonban, ha okosak vagyunk, akkor csak egyszer. Beleszeretni egy férfiba, akinek már kialakult élete van egy másik nővel, netán gyerekekkel, nem egyszerű dolog. Arra várni, hogy majd hogyan dönt, elválik-e, vagy csak szerető kell neki, még rosszabb és kiszolgáltatottabb helyzet. Linda pont ebben a cipőben járt úgy fél évvel ezelőtt.

„Anyám rögtön azt mondta, hogy ez a férfi nem fog miattam elválni. Úgy éreztem akkor, hogy a saját anyám irigy a boldogságomra. Tudom, hogy ez túlzás, de két évvel ezelőtt, amikor megismertem Ákost, így éreztem. Azelőtt mindent elmondtam az anyámnak, de ezt most megbántam. Csak a magaménak akartam ezt az érzést, és kiadtam… Akkor úgy éreztem, hogy olyan boldog vagyok, mint még soha senki ebben az életben. Ákos maga volt a megtestesült tökély számomra. Tudtam, hogy van felesége és két gyermeke, de ez akkor nem érdekelt. Felvillanyozott még a gondolat is, hogy vele lehetek. Randizni kezdtünk, ami igen gyorsan átváltott hotelekben való találkozgatásokra. Ez sem érdekelt, hiszen csak a karjaiban akartam lenni. Ákos az elején megmondta, hogy nem akar elválni, és nem hagyja el a családját miattam, de én akkor is akartam őt. Akartam ezt az őrült, szenvedélyes viszonyt. De a lelkem mélyén halálosan bántam is már, hogy kiszolgáltattam magam. Hogy mi vitt rá erre? Nem tudom. Rabul ejtett, elvesztem.

Bárhogy is voltunk együtt, bármi történt is köztünk, ő mindig hazament a családjához, a feleségéhez. Kettős életet élt, és akkor azt hittem, nekünk lesz majd közös jövőnk. Hibásnak érzem magam így, utólag, hogy beletaszítottam ebbe saját magam. Mindig hiányzott valami. Nem volt a kapcsolatunknak kiterjedése, nem voltak közös álmaink, és így közös céljaink sem. Lebegtünk. Egy olyan édes létállapot volt ez, amelynek nem akartam, hogy vége szakadjon. A tudatom tisztában volt azzal, hogy nincs közös jövőnk, hiába vagyok én nagyon elszánt. Másfél évig hitegettem saját magam, hogy ez lehet egy valódi kapcsolat.

A felébredés borzalmas volt, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívem közepébe. Rájöttem, hogy nem lesz soha csak az enyém, és mérlegelnem kellett, hogy tudok-e ezzel együtt élni. A válasz nem volt olyan egyértelmű elsőre. Szerettem őt, még akkor is, ha az ő részéről nem volt ez más, mint egy leheletkönnyű utazás valami álomba. Csak az a baj, hogy ez az álom az én életem volt.

Döntenem kellett, és ez szomorúvá tett. Már láttam magam magányosan, egyedül, ahogy senki sem akarja magát látni. Ki kellett kecmeregnem ebből a saját magam állította csapdából. Bitang nehéz volt. Soha semmi nem volt ilyen nehéz az életemben. Az elején győzködtem magam, hogy bírni fogom ezt az életformát. Lehetek én a szeretője valakinek, hiszen annyira szeretem. De magamban tudtam, hogy ez nem lehetséges. Nem vagyok az a típus, aki egy olyan férfira vár, aki nem lehet az övé. Nem akartam ezt csinálni, nem akartam úgy megöregedni, hogy mindig csak várok valakire, várok rá.

Megbántam. Nem akarom többé átélni. De az, amit kaptam tőle és amit megtudtam magamról, mégis csodássá teszi az emlékeimben ezt a másfél évet, amit vele, a közelében töltöttem. Még egyszer biztos, hogy nem mennék bele egy viszonyba egy nős emberrel. Nem azért, mert ez erkölcstelen, hanem azért, mert nincs jövője. A nős férfiak nem hagyják el a feleségüket, mert a biztonság kényelmesebb számukra, mint a bizonytalanság. Még akkor is, ha az utóbbi rejti a boldogságot.”

Ligeti Anna