Emlékszel még arra a régi reklámra a nyolcvanas évekből, amelyben a kis kópé azt énekelte, hogy „Jóóól kijövök, ha bemegyek…”? Na, én pont így érzem magam minden karácsony előtt, amikor elmegyek ajándékokat vadászni, és minden egyes alkalommal, amikor a család tőlem várja a megváltást.

Ez a csoda nálam általában három napig tart. 21-én kezdődik. A feleségemmel együtt megyünk, mindent egyszerre akarunk megvenni. Egyszerűen borzalmas érzés. Nem lehet kibírni, de minden évben benne vagyunk, ezt csináljuk, mert ezt kell csinálni, és ez már így is marad. Természetesen soha az életben nem vettünk meg még egyszerre mindenkinek mindent, ez lehetetlenség. A feleségemnek többnyire semmi elképzelése, együtt ötletelünk órákig az Ikeában vagy valamelyik pláza iksz boltjában. Általában egy öt-hatórás etap után meg is unom a csomagcipelést, és az anyós ajándékának szánt kendő színének kiválasztását. Amikor bedobom a törölközőt, a feleségem még teljesen friss, és vásárolna tovább. Na, ilyenkor kell bevetni a férfiszigort, és elindulni a parkoló irányába. Ez általában hatásos, és elindulhatunk haza (természetesen néhány keresetlen szó kíséretében).

De mindennek ára van. Szó szerint! Ennek általában az az ára, hogy 23-án este még sorban állok (egyedül, mert nem gondolom, hogy ő megint nekivág!) valamelyik kasszánál. 24-ére már totál kivagyok, mire fel kell állítani a karácsonyfát. Persze folyamatosan kapom az ívet, hogy már megint le vagyunk maradva, és a gyerekek is mindjárt hazajönnek az figyelemelterelő sétából a nagyapával.

A talpba faragásnál már elvesztem a türelmem. Sehogy sem akar passzolni, és legalább harminc centit veszít a magasságából, mire végre beleerőltetem abba az átkozott vas-izébe. Amint kész, boldognak érzem magam, ami kábé öt percig tart, mert azonnal újabb feladatot kapok. Mivel a feleségem a konyhában teljesíti a nem kis feladatát, rám marad a fa feldíszítése. Emlékeztetlek, hogy a gyerekek úgy fél óra múlva betoppannak. Ennyi időm van tehát a következő két dologra: fadíszítés (normálisan, tehát kétszer kell megcsinálni és rengeteg az apró kis fittyfiritty díszecske), emberi forma öltése. Mindkettő embert próbáló feladat, nem megy egykönnyen.

A feleségem szereti, ha minden a hagyományok szerint zajlik, azaz mindenki a legszebb ruhájában áll a fa mellé, énekelni. Én ebben a percben már az egésznek a végét várom, hogy végre végignyúlhassak a kanapén, feltehessem a lábam, és ne kelljen semmire sem gondolnom. Ám az éneklés és az ajándékbontás után még jön az ünnepi vacsora, anyós rendkívül boldog, hogy milyen csodás karácsonyt teremtett az egy szem lánya. Én a háttérben maradok, nem szólok semmit, a fán csodásan világít minden égő (gondoskodtam róla).

Én megtettem mindent, elfáradtam, de ahogy a gyerekeimre nézek, minden másodlagossá válik. A karácsony az ő örömük… értük pedig még ezt is vállalom… minden évben.

László Kristóf