Amikor kicsi voltam, és meghalt a kutyám, úgy éreztem, soha nem akarok egy másikat. Nem bírnám ki még egyszer ezt az erős, kínzó fájdalmat, amit az elvesztése okozott. Ugyanezt érzem a párkapcsolatoknál. Félek, hogy a szakítás után egy új kapcsolat végét már nem élem túl.

Vágyunk arra, hogy kapcsolatban, egy társsal éljünk. Ennek ellenére sokunkban félelem dúl. Olyan, ami megakadályozza a normális párkapcsolat kialakítását. Félünk, hogy újra és újra megtörténik az, ami elsőre is pokoli nehéz volt. A másik elvesztése, a kapcsolat elengedése nem mindenkinek megy könnyedén. Mindig is irigyeltem azokat, akik pontot tudtak tenni a kapcsolatuk végére, és egy vállrándítással azt mondták, a másik veszített azzal, hogy már nincsenek együtt.

Nekem sosem volt könnyű elengedni… mindig – már gyerekként is – nehezemre esett a kapcsolataimat felszámolni. Az idők során pedig valahogy csak keményebb lettem, bezártam a lelkem, és nem engedem, hogy megtörténjen. Nem adok teret a nagy érzelmeknek, nehogy utána rosszabb legyen.

Vajon eljön egyszer valaki, akinél majd nem gondolkodom? Vagy mindig félni fogok az intimitás érzésétől, attól, hogy túl közel kerülök valakihez, és amikor a kapcsolatnak vége lesz, majdnem belehalok?

Szeretném azt hinni, hogy nem lesz ilyen az egész életem, és megtalálom azt a férfit, akiben bízhatok, aki átölel akkor is, ha nem kérem, aki magához húz, amikor látja, hogy az kell. Akitől nem kell hallanom, hogy „szeretlek”, mert tudni fogom.

Hogy számodra is ismerős ez a vívódás? Átélted már? És most bólogatsz, hogy ez az egész olyan, mintha rólad szólna? Igen, nem vagyunk egyedül ezzel, nagyon sokakat érint az intimitástól való félelem. Az attól való félelem, hogy közel engedünk valakit, akit aztán el kell engedni egyszer.

Valaki azt mondta, hogy le lehet győzni ezt. Ha eléggé szeretem önmagam, elfogadom és tisztelem a saját személyiségem, akkor könnyebb lesz. Az önszeretet és az önelfogadás nélkül csak bábok vagyunk egy nagy színpadon, akiknek fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak. A boldogság érzése elérhetetlen, ha nem szereted magad. Én most próbálkozom. Röhejes az egész, de úgy érzem, működik. Minden nap teszek magamnak egy apró gesztust. Sokszor nem telik másra, csak egy torz mosolyra a tükörképemnek, de napról-napra szebb ez a mosoly.

A kis apróságok mellett persze nagyobb dolgokat is meg kell tenni, hogy segíteni tudjak magamon. Meg kell élni a fájdalmat és nem szabad elbújni előle. Ez a legnehezebb számomra, mert ebben sosem voltam valami jó. Inkább a homokba dugtam a fejem, és kerültem az élet olyan helyzeteit, amelyek fájdalommal tölthettek el. De rájöttem, hogy így csak fél-életet élek. Nincs benne semmi, ami a jót kihozhatná. Ha hagyom, hogy a fájdalom átjárjon, amikor annak van itt az ideje, akkor elemi erővel tör rám a jó, amit talán eddig észre sem vettem.

Megpróbálok örülni mindennek, ami pozitívan hat rám. Legyen az akár egy csésze finom kávé, vagy egy tortaszelet. Mindegy is. A pillanatokban fel kell fedezni a jót, és azokat megélni.

Ezeket a gyakorlatokat minden nap csinálni kell, amíg egyszer csak azon kapod magad, hogy már ez az új életed, és mindent sokkal pozitívabban látsz. Én most tanulom ezt. Nem egyszerű út az önismeret útja, de talán letérít arról a téves irányról, amely felé most haladok. Te hogy állsz? Ismered és szereted már önmagad eléggé?

Ligeti Anna