„Sokan irigykedtek, hogy milyen szép pár vagyunk. Már el is hittem, hogy ez így tökéletes, de valami volt bennem, ami riadót fújt, ahányszor csak az esküvőre gondoltam.” Sára levelét szomorúan olvastuk. Sajnos nagyon sok olyan házasság van, amelynek nem szabadott volna megköttetnie.

„Először át sem gondoltam, hogy már a szervezést is csak húztam, mint a rétestésztát. Talán ez nem is volt tudatos. Boldognak éreztem magam mellette, jól alakultak a dolgaink. Nem is lehetett az egésznek más vége, csak a házasság. Vagy mégsem? 

Úgy éreztem, muszáj igent mondanom neki, hiszen már elmúltam 35 éves, és hogy néz az ki, hogy még mindig nem vagyok férjnél! A barátnőim már mind egy-két gyerekkel, férjjel élték a mindennapjaikat, más kérdés, hogy ki, mennyire boldog ezzel az élettel. Én azt hittem, boldog leszek, ha végre igent mondok, és elmúlik majd az a furcsa bizonytalanság-érzés belőlem. De nem múlt el.

Ő mindent megtett, szervezett, ha kellett, elkísért, ahova kellett, tökéletes esküvőnk volt, és arra gondoltam, hogy most az érzelmeim is egyenesbe kerülhetnek végre. Egy dologban biztos voltam, szeretem őt. De azt már nem tudtam volna megmondani, hogy vajon annyira szeretem-e, hogy leéljek vele egy egész életet. Kell ez nekem? Vagy mi kell nekem? Fogalmam sem volt róla. Mások szerint nagyon szerencsés vagyok, hogy egy ilyen férfi van mellettem. Ez igaz is, hiszen odaadó, szeret engem, és minden olyan tökéletes. Lehet, hogy pont ez a baj… ez a tökéletesség. Vagy ez csak látszat? Őrlődtem. Ő boldognak látszott, de nem tudtam, hogy valójában mi játszódik le benne. Egyszer azt mondta, hogy ő a legboldogabb és legszerencsésebb férfi a földön, hogy igent mondtam neki. Akkor igazán hálás voltam neki ezért. Kiegészített engem, befejezte a mondataimat. És ez egy idő után idegesíteni kezdett. Úgy éreztem, sosem vagyok egyedül. A gondolataimban is ott volt, a fizikai térben is ott volt. Mindig.

Lehet, hogy nem ő az igazi? Létezik egyáltalán olyan? Csak töprengtem, és azt gondoltam, majd választ kapok, ha hozzámentem. De a kérdéseimre semmilyen válasz nem érkezett, sőt, a kérdések szaporodtak is. Nem tudtam, hogy jó döntést hoztam-e, mert a gombóc még mindig ott volt a torkomban. 

Voltak dolgok, amiket sosem mondtam el neki. Amikor összejöttünk, volt valaki más az életemben, aki nagyon komolynak ígérkezett a maga idejében. De a szerelem elmúlt, és egy kiüresedett kapcsolatban voltam, ami már évek óta fogva tartott. Akkor jött ő, és én végre ki tudtam lépni ebből a szomorú helyzetből, amit csapdaként éltem meg. Soha nem mondtam el neki, hogy vele csaltam meg egy másik férfit. Féltem, hogy talán úgy nem kellek majd neki, és benne ragadok a rossz kapcsolatomban. Önző voltam? Nem tudom, talán… De a szerelemben nincsenek szabályok. 

Amikor összeházasodtunk, még minden olyan volt, amilyennek elképzeltem, de ahogy jöttek a hétköznapok, megint azt a fura csapdát éreztem, mint amit az előző kapcsolatomban is évekig. Ez a házasság egyre inkább kezdett összeomlani. Nem mondom, hogy tökéletes feleség voltam. A bizonytalanság uralta az érzéseimet.

Elváltunk. Csendben. Ő nem értette. Én nem magyarázkodtam, csak elmondtam, hogy bennem valami nem stimmel. Elmúltak az iránta táplált érzéseim, és nem tudom újra kezdeni. Elment. Ennyi volt.”

Ligeti Anna